Chapter Text
Egy gyors megálló a kórháznál elég volt ahhoz, hogy összeférceljék a kezemet. Ők nem tettek fel kérdéseket, nem nyaggattak válaszokért. Mikor megmutattam a Szövetségi Marshall jelvényemet, békén hagytak. Nem mintha bármi is legális lett volna ebből az egészből, de egészen biztos voltam benne, hogy ha bárki kérdéseket tenne föl az ügyvédi irodánál lévő mészárlás kapcsán, képes lennék kibújni a dolog alól.
Pláne mivel a jelvényemet és a cuccaimat egy héttel ezelőtt ellopták. És valaki, aki kicsit hasonlított rám, felvette a személyazonosságomat és használta a bankkártyáimat. Természetesen, a megfelelő hatóságok már értesítve voltak. Én csak egy egyszerű áldozata voltam egy erőszakos személyiség tolvajnak.
Bőven időben érkeztem haza Becca szülinapi partijára. A Lupanarban tartottuk, és mivel bőségesen volt felnőtt felügyelet, rengeteg barátja eljött. Éjszaka közepéig tartott, és mályvacukor- és virsli sütést is magában foglalt. És s’morest, bár én ahhoz hozzá sem nyúlok.
Az igazi party és ajándékosztás utána következett, a párducok és a falka számos tagjának részvételével, valamint Asherrel és néhány vámpírral, akiket régóta ismertünk. Becca tolvajnak öltözött, és pár ajándék még Annának is jutott.
Aki épp tökéletes korban volt hozzá, hogy tépje, szaggassa és megegye a csomagolópapírt.
Hagytam neki.
Majd jött a torta és a jégkrém, én meg egy hatalmas szeletet tettem Becca elé, aztán elkezdtem behordani az ajándékait a szobájába. Épp az ágyára pakoltam őket, mikor mögém sétált, és egy halk kattanással becsukta az ajtót.
– Így is hallanak minket – mondtam egy halvány mosoly kíséretében.
Vállat vont. – Inkább csak az érzés, amit akarok. Nem érdekel, ha hallják. – Felvontam egy szemöldököm, de ő csak nézett rám. – Vége? – kérdezte, ahogy gyengéden a még mindig bekötött kezemre helyezte a sajátját.
Nem válaszoltam. Átölelte a derekamat, és szorosan megölelt. Magamhoz szorítottam, és felsóhajtottam. – Édesem, túl fiatal vagy hozzá, hogy bosszúra szomjazz.
– Nem érdekel – felelte, a szavait eltompította az ingem. – Elvette az apukámat! Mindannyiunknak fájdalmat okozott. Megríkatott téged! Remélem, hogy kibaszottul halott!
– Becca!
– Nos, akkor is! – közölte, majd elhúzódott.
Megsimogattam a haját és bólintottam. – Vége.
– Szenvedett?
A szemei ismét messze túl öregek voltak, teli fájdalommal, és egy pillanatra végtelenül hálás voltam, amiért megöltem Van Cleefet és közben meg is kínoztam. Ismét bólintottam.
– Helyes – felelte, a hangja öreg és kemény.
Felsóhajtottam, majd visszahúztam egy ölelésbe. Úgy tűnt, elég neki, hogy a fickó halott. És ezért hálás voltam. De nem tehetek róla, hogy még így is úgy éreztem, hogy ez nem elég. Mintha lenne még valami, amit tehetnék. Amit tennem kellett volna.
De félresöpörtem az érzést, karomat a válla körül tartva az ajtóhoz mentem. Az ő vékony és erős karja a derekam körül volt. Már kezdett nővé cseperedni, magasodni, kigömbölyödni. Sóhajtottam. Nem, néha a bosszú nem elég.
– Anyu?
– Hmm?
Felmosolygott rám, szikrázóan fényesen. – Ez a legjobb szülinapi ajándék, amit csak adhattál nekem! Köszönöm! – mondta, majd kinyitotta az ajtót, és elrohant.
Én pedig kisétáltam, hogy azoknak a mindent tudó tekintetébe nézzek, akik megsérültek az erőszak kereszttüzében. Rám néztek, én meg visszanéztem. És mind próbáltuk elrejteni az aggodalmunkat.
De legalább, erre az egy napra, ez elég volt Beccának.