Chapter Text
The courtyard of the monastery had long been shrouded in autumn mist. The air was cool, and a gentle wind played among the trees, whispering as if it carried secrets. Lloyd sat alone on the windowsill of his room, knees drawn to his chest, burying his face in his arms. He didn’t know what he should feel. All he knew was that something was terribly wrong.
In the past few days, he had noticed strange changes in himself. At first, it was just his teeth, aching as if every single one of them were trying to grow at once. Then one morning, he glimpsed tiny, sharp fangs glinting in the mirror, jutting sharply above the others.
“This… can’t be normal,” he whispered, immediately tearing his gaze away.
By now, it wasn’t only his teeth that were changing. Sometimes he felt a pulse beneath his scalp. The night before, as his fingers brushed over it, he felt small, hard bumps—as if horns were trying to break through his skin.
The worst, however, was the strange power swirling inside him. It was terrifying and yet familiar—a force that sent shivers down his spine, yet deep within, somewhere buried far below the surface, it felt strangely safe.
Kai had been trying to talk to him for days. But Lloyd had shut everyone out. He didn’t want anyone to see what was happening to him. He didn’t want anyone to be afraid.
That night, however, under the silver glow of the moon, the skin on his forehead finally split, and two tiny, dark horns began to emerge. He could hold it in no longer. Tears sprang to his eyes, and he cried quietly, almost soundlessly.
Next door, Kai was still awake. He heard the sounds. He heard Lloyd suffering. And he knew something was very wrong.
The first pale light of dawn filtered through the windows. The mist had yet to lift, slowly creeping through the cracks of the corridors, as if it wanted to drape the entire place in a mysterious, oppressive veil. In the morning silence, only the soft chirping of birds and the wind rustling through the trees could be heard.
Lloyd struggled to open his eyes. He had barely slept all night, and whenever he dozed, the pain jolted him awake. A deep, dull pressure had nestled itself into his back.
At first, it was across his shoulder blades, then it shifted downward toward his waist. Sitting, lying down, doing anything became increasingly difficult. It was as if his body no longer belonged to him. Every wrong movement sent pain searing into his bones.
The boy groaned, sitting up on the bed, hands sliding to his waist. He knew something was happening—something he didn’t understand and feared. Tears pricked at the corners of his eyes, but he wiped them away quickly, not wanting anyone to see.
“I have to be strong… at least like Dad…” he whispered to himself, though his voice trembled.
After a while, his stomach growled. Despite the pain, his body was hungry. Carefully, he rose, each step feeling as though his back would split from the inside. Slowly, almost silently, he crept from his room.
The cold air of the corridor brushed against him as he headed toward the kitchen. It was quiet. Nya and Kai are probably still asleep, he thought. And Master Wu is far away… which somehow weighed on him more than ever before. Cole, Zane, and Jay—who knew where they were.
In the kitchen, he quickly moved to the cupboard, retrieving a box of cereal, a bowl, and a spoon. He hoped no one would notice. He just wanted to eat, then return to his room, hiding from the world.
But as he reached for the milk, a voice spoke behind him.
“Hey, what are you doing up so early?”
Lloyd froze. The voice was far too familiar. Slowly, he turned, and there stood Kai, eyes heavy with sleep, hair tousled. The red ninja crossed his arms, concern flickering in his expression.
“Just…” Lloyd began, but his voice broke. “Just… hungry.”
Kai squinted, studying him. Something was off. His face was paler than usual, dark circles under his eyes. His movements were stiff, as if every moment brought pain.
“You okay?” Kai asked gently, stepping closer. “You’ve been acting strange for days. If something’s wrong, you can tell me…”
Lloyd’s heart pounded. He felt Kai’s gaze piercing right through him, as if it could see everything. He didn’t want anyone to know what was happening to him. He didn’t want anyone to be afraid—or worse, to reject him.
“It’s nothing. I’m just tired,” he replied hastily, pouring the milk into the bowl with trembling hands. “I… I should go back to my room.”
Kai opened his mouth to say more, but Lloyd grabbed the bowl and spoon and nearly ran back to his room. The stone floor echoed under his feet, but he didn’t stop. He didn’t look back. He didn’t want to see Kai’s eyes.
Once inside, he pressed his back against the door, trembling as he exhaled. He nearly spilled the cereal as he set it beside the bed, then curled up on the floor.
The pain grew stronger, as if something inside him, something that had never existed before, was trying to break out. His lower spine burned and throbbed; at times, he felt movement beneath his skin.
Tears streamed down his face. He could bear it no longer.
“What’s happening to me…?” he sobbed.
He didn’t touch the spoon. The cereal remained untouched as he lay on the bed, pulling the covers over himself. He tried not to focus on the pain, but it pierced him with every heartbeat. His head throbbed, his teeth ached, as if they were pushing through his gums all over again.
Sometimes the pain was so sharp he cried out, burying his face in the pillow so no one could hear.
Hours passed. Time seemed to vanish. Sunlight slowly entered the room, yet he remained curled in the shadows, clutching his waist.
“I don’t want to… I don’t want to…” he whispered again and again, as if words could halt the inevitable.
But his body no longer obeyed. Some new, unknown force compelled him to change. With every moment, he felt more alien to himself.
Exhaustion finally won. His tears slowly dried, his body trembling, and sleep overcame him, dreamless and merciful, where at least for a short while, all torment ceased.
The room was silent. Only the untouched bowl on the table testified that he had tried to eat that morning. The rest of the monastery stirred, but Lloyd’s room lay under a heavy, unbroken hush.
Evening crept into the monastery walls. The sunlight faded to a pale orange before giving way to gray. Shadows stretched along the corridors, and candle flames flickered across the cold stone. The building sank into deep silence, only the wind whispering through the trees outside.
Lloyd had lain motionless for hours. He didn’t know how long he’d been asleep. When he awoke, everything seemed almost unchanged—and yet, something had shifted.
Something pressed against his chest. Breathing was difficult, as if his own body resisted him. When he turned to the side, the blanket lifted oddly at his waist, something protruding beneath it. Tentatively, he reached out. His hand touched something entirely foreign.
A long, muscular tail, covered in scale-like texture.
Lloyd’s heart skipped a beat. At first, he thought he was imagining it, that he was still dreaming. But the tail moved. In sync with him—or perhaps with a will of its own—it lashed nervously, then slowly coiled beside him on the bed.
“N… no…” he whispered, voice fading.
He sat up, clutching his forehead. The bumps beneath his skin were no longer mere bumps. Sharp, short horns had pierced through, just enough to be visible up close. They glinted faintly in the candlelight, emerging between strands of his hair.
His heart raced violently, as if trying to leap from his chest. Gasping, he ran his tongue over his teeth. Every tooth was sharp now. Not just the two fangs—every single tooth had transformed, pointed and wild, ready to tear.
“No… please…” tears filled his eyes.
He jumped from the bed, so abruptly that he nearly toppled the cereal bowl left from that morning. He didn’t care. His body shook, legs barely holding him, as he staggered toward the bathroom. He had to see. He had to know.
The temple was dark, lit only by a few candles in the window alcoves. The cold floor bit at his feet, and the wind whispered down the corridor, echoing his every step.
The bathroom door creaked as he opened it. The candlelight cast a faint halo over the mirror.
Lloyd stepped closer. He had to hold onto the sink just to stand. His eyes slowly adjusted, and then he saw it.
The reflection staring back was not himself.
The boy in the mirror was pale, eyes sunken, dark circles beneath them. Tiny, sharp horns jutted from his forehead, and every tooth gleamed sharply as he opened his mouth, trembling. Behind him, the tail swished with a life of its own, green-gold light pulsing along it, as if ancient power throbbed within.
“Is… this me?” he whispered, the silence swallowing his voice.
Tears now flowed freely, down his cheeks, along his neck, to his chest. He shuddered with sobs, gripping the sink, bowing his head.
“What’s happening to me?” he asked again—no answer came.
The stranger in the mirror did not respond, only stared back with the same terror in his eyes.
Fear raged within his chest. He could almost hear the pounding of his heart echo through the walls. Every breath hurt; every movement felt alien. It was as if he were drifting further from the boy he had once been.
Memories flickered: Kai placing a hand on his shoulder to encourage him; Nya smiling as she helped him train; Cole, Jay, and Zane playing video games with him; Master Wu teaching with stern but loving words. He had tried so hard to be a good student, a good sibling, a good friend.
But now… now he felt that he could no longer be any of those things. Not if this creature was becoming him.
“I have to hide… no one can see me like this… if they see, they’ll hate me… they’ll push me away…”
The thought struck him like a blade. With trembling hands, he brushed along his horns, as if he could confirm that they were truly there. But they met his touch in all their full, undeniable presence. The tail twitched again, as if mocking him, as if to say: You will never be free of me.
Lloyd sobbed aloud. The walls of the bathroom seemed to echo his cries, yet it felt as if no one heard. Perhaps Kai and Nya were already asleep at the far end of the monastery—or perhaps they simply didn’t dare disturb him.
He sank to his knees on the cold stone floor, pressing his forehead against the edge of the sink, tears streaming in torrents.
“I don’t want… I don’t want to be this…” he whispered. “I don’t want to be a monster…”
Time blurred. Minutes, hours—he couldn’t tell. He only knew that he sat on the floor, arms wrapped around himself, trying to hold together what was slowly falling apart inside.
Occasionally, he glanced at the mirror, but always turned away. He could not bear to look at that boy. That stranger. And yet he knew that stranger was himself.
The tail gradually stilled, his horns throbbed faintly on his forehead, and a constant, sharp pressure pressed against his teeth. Every moment was a reminder: there was no returning to his old life.
Finally, exhaustion overtook him again. He had not slept much, but his body had fought too hard, carried too much pain. With heavy, unsteady steps, he returned to his room. He closed the door, as if shutting out the world itself. He collapsed onto the bed, pulling the covers tightly around himself, as if they could hide the horns, the tail, the teeth.
But he knew: he could not hide forever.
He laid his head on the tear-soaked pillow, letting sleep slowly claim him. Before surrendering completely, a single thought echoed relentlessly in his mind:
What will happen if Kai and Nya see me?
And in the darkness, at the threshold of sleep, he still heard the pounding of his own heart—fast, frantic, as if it were running not just from the pain, but from the fear itself.
Dawn wrapped the monastery in a pale gray light. The cold air crept slowly through the cracks, and in the kitchen, Kai stood by the stove, arms crossed, as a soft sizzle came from the pan. Dark circles shadowed his eyes—not from sleeplessness, but from worry.
Nya stepped quietly beside him, holding a bowl and a glass of milk. Her gaze lingered on Kai’s face for a moment.
“He won’t come out,” she said softly. “I heard something last night. He was crying.”
Kai’s lips pressed together. He didn’t want to imagine what Lloyd might be feeling. The boy had always been sensitive, but something now felt far heavier than usual.
“Then all the more reason we need to help him,” Kai replied, finally lifting the pan. “We can’t let him suffer alone.”
Nya sighed. “I know. But if we push too hard, he’ll only shut himself off even more. I wish Wu were here… he might know how to help him.”
For a while, they moved in silence. Kai prepared a tray: a simple breakfast of eggs, a small piece of bread, and a glass of water. Not much, but enough to show that someone cared.
“I’ll try,” Nya said, looking at the tray. “Maybe he’ll respond to my voice.”
“No,” Kai shook his head. “We go together. We’re both his siblings.”
Nya nodded, though a flicker of fear lingered in her eyes. She wasn’t afraid of Lloyd being angry with them—she feared something far worse was happening inside, and they would be powerless to stop it.
The corridor was silent as the two siblings slowly approached Lloyd’s door. The tray made a faint clatter in Nya’s hands.
Kai paused for a moment at the door. His heart pounded as if he too feared what they might find inside. His hand hovered over the doorknob, then drew back.
“Let’s not go in,” he whispered suddenly. “If he wants, he’ll open it. If not, at least he’ll know we’re here.”
Nya blinked, then nodded. “You’re right. We need to be patient with him.”
Kai leaned closer to the door and spoke softly but firmly.
“Hey, Lloyd. Breakfast. I know you’re in there. You don’t have to open the door if you don’t want to, but we’re leaving this for you.”
His words faded into the quiet of the corridor. Nya set the tray down by the door, then leaned in slightly.
“We’re just worried about you. When you’re ready, come out. If not, we’ll still be here if you need us.”
Silence fell. Kai and Nya stood quietly, listening, hoping to hear a response.
Inside, Lloyd sat motionless on the edge of the bed. When he heard their voices, his heart tightened. Part of him wanted to rush to them, to hug them, to tell them everything. But the other part—his fear—held him back.
His horns throbbed, his tail lashed nervously under the covers, and he gripped his thighs, trembling.
They can’t see… they mustn’t. If they see, they’ll be disgusted. If they see, maybe they won’t even love me anymore.
The thought cut deeper than the pain in his spine.
Tears welled up again, this time flowing silently. He heard Kai and Nya lingering outside for a moment longer.
“Let’s leave him be,” Nya whispered. “If something’s wrong, he’ll tell us.”
“Alright,” Kai muttered, though his voice trembled with helpless anger.
Their footsteps slowly receded from the door. The tray remained, the warm scent of breakfast seeping through the crack.
Lloyd’s heart ached. His stomach growled with hunger, but fear held him in place. He did not move. He just sat in the darkness, listening to his siblings walk away.
In the corridor, Kai broke the silence.
“I can’t take this, Nya. Did you see him? It’s like he’s disappearing from us.”
“I saw,” Nya replied quietly. “But if we force him now, he’ll shut down even more. We have to be patient.”
“And what if something’s wrong? What if he’s sick?” Kai’s voice shook, though he tried to hide it. “Or… what if something bad happens to him?”
Nya was silent for a moment. The same fear raged in her heart. Finally, she said:
“Then we’ll be here. No matter what happens, we won’t let him go. We’ll take care of him.”
Kai stopped, looking at his sister. He saw the same determination reflected in her eyes that he felt in his own. He took a deep breath and nodded.
“Alright. But if this keeps going… sooner or later, he’ll have to come out.”
“I know,” Nya sighed. “But for now, all that matters is that he feels he’s not alone.”
Inside, Lloyd still sat on his bed. Nya’s words echoed in his mind: We’re here. We’re worried about you.
His heart ached as if it would break. His hands trembled, clutching the blanket tightly. Inside him, two voices fought.
One whispered: Go out. Tell them. They love you. They want to help you.
The other, sharper and crueler, hissed: And if they see… what you’ve become? If they see the horns, the tail, your teeth? They’ll recoil in horror. You’ll no longer be their little brother—you’ll be a monster.
The inner war tore at him. He wanted to get up, but his legs shook. He reached for the door, only for his hand to stop halfway. Finally, he curled into himself, hiding under the blanket as if that could shield him from the world.
His eyes slowly closed, but his mind offered no peace. Visions flickered before him: Kai and Nya’s faces, seeing him like this, stepping back in fear. The image was so real that fresh tears began to fall.
“I don’t want to lose them…” he whispered to himself. “But if they see me like this… I will.”
And in the silence, only the frantic beat of his heart remained, and the pain that slowly consumed him.
The night draped the temple in deep stillness. Candles long extinguished, only the faint glow of the moon filtering through the windows. Shadows danced along the corridors, as if the whole building stirred in its sleep.
Lloyd lay beneath the blanket, but sleep did not come. His eyes were red from crying, his chest still tight, his stomach growling with hunger. He had not eaten all day—the breakfast Kai and Nya had left by the door remained untouched. But now, his stomach protested.
Just one bite… he thought. Something small… no one will notice.
He knew exactly where to go. Cole always kept a secret stash—dried fruits, chocolate, nuts—hidden carefully in the kitchen, in the top cupboard. Lloyd knew its exact location, having snuck there before without ever getting caught.
He felt he had no choice. Carefully, he rose from the bed, the tail twitching nervously behind him as if undecided whether to follow or hide. He pressed himself close to his body to stay quiet, taking careful, silent steps down the corridor, flinching at every creak.
Reaching the kitchen, he let out a quiet breath. Moonlight poured through the window, casting a silver glow over the cabinets. Lloyd quickly pulled over a chair to the top cupboard. His hands shook as he climbed and reached for the box where Cole’s secret stash was hidden.
His heart raced. He was almost there when the chair wobbled beneath him. In an instant, he lost his balance.
“No!” he whispered, but it was too late.
The chair slid across the floor, and he crashed to the ground with full force. The sound echoed through the kitchen; the box toppled, scattering snacks everywhere.
Lloyd groaned in pain, curling into himself on the floor. The tail whipped uncontrollably, his horns protruded from his hair, and as he opened his mouth, his sharp teeth gleamed in the moonlight.
Then he heard footsteps.
“Lloyd?” It was Kai. “What happened?”
Quick steps approached along the corridor. Lloyd’s heart skipped a beat. No… please, no… he thought, but there was no time to hide.
Kai entered the kitchen and immediately saw him on the floor. His gaze first fell on the scattered snacks, then on Lloyd… and finally on the changes.
The boy’s horns jutted slightly but unmistakably from his hair. His tail twitched nervously behind him, scales shimmering green-gold in the moonlight. His teeth were sharp and animalistic, showing no trace of human gentleness.
Kai’s eyes widened. For a moment, he could not speak.
“I…” Lloyd began, his voice trembling.
Panic surged through him. His chest constricted, his heart raced, his breathing shallow. Tears streamed down his face.
“Don’t look at me!” he shouted, trying to shield his head, the horns, the teeth with his hands. Yet the tail betrayed him, moving conspicuously. “Don’t look! I… I’m a monster!”
Kai quickly knelt beside him but did not reach out immediately, knowing a wrong move could only make things worse.
“Hey, calm down, it’s okay…” he said, softening his voice as much as possible.
But Lloyd couldn’t hear him. Panic had taken over. Words tumbled out in a jumble.
“I don’t belong here… I have no place in Ninjago… I don’t understand why I am like this… I never wanted… I’m a monster, Kai, look at me! I’m not like you! They’ll push me away, everyone will push me away!” he sobbed, chest heaving.
Kai’s heart tightened. It wasn’t just the words that hurt—it was the way Lloyd spoke them, with utter desperation. For a moment, Wu’s old warning flashed in his mind, the words he had once heard:
"Remember, Kai, Lloyd is different. Two ancient powers flow within him: the blood of dragon and oni. It is both a burden and a gift. One day, he must understand who he truly is."
And now, it all made sense.
Slowly, Kai raised his hand and gently placed it on Lloyd’s shoulder.
“You’re not a monster,” he said firmly. “Hear me? You’re not.”
Lloyd shook his head, tears streaming down his face. “Yes, I am! Look at me! Fangs, horns, a tail… I’m not human!”
Kai leaned closer, almost whispering:
“You don’t need to be human. You’re Lloyd. Our brother. And do you know why your body is like this? Because you’re special. The blood of dragon and oni flows in you. It’s not a curse—it’s power.”
Lloyd paused his frantic movements. His eyes lifted toward Kai’s face, confused.
“I… dragon… and oni?” he repeated in a trembling voice.
Kai nodded. “Wu said it. I knew this moment would come… I just didn’t expect it to be so sudden.”
Lloyd’s eyes filled with more tears, but this time, they weren’t of fear—they were of bewilderment. “So… it’s all… because of that? Because I’m half dragon, half oni?”
“Yes,” Kai said, gripping his shoulder tighter. “And you know what? That doesn’t make you a monster. It makes you who you are. It makes you special. And we… we will never push you away.”
Lloyd cried again, but differently this time. These were tears of relief, not panic. He collapsed into Kai’s arms, and Kai held him tightly.
“Come on,” Kai said softly. “Let’s go back to your room.”
He helped his trembling brother to his feet and slowly guided him out of the kitchen. Down the corridor, Lloyd’s tail twitched nervously, but Kai ignored it, holding him close as Lloyd clung to his shoulder, tears still falling.
When they reached the room, Kai helped him lie on the bed. He carefully pulled the blanket over him, then lay down beside him so he wouldn’t be alone.
Lloyd pressed close to him, his chest still rising and falling in ragged gasps.
“Don’t leave me alone…” he whispered.
“Never,” Kai replied, gently stroking his back.
The motion was slow and soothing. Lloyd’s eyes closed, and as he drifted into a half-sleep, a soft, deep purring sound unexpectedly escaped him.
Kai froze, surprised, listening. At first he didn’t understand where it came from—but then he realized: it was Lloyd. The boy was genuinely purring, like a little kitten. He wondered silently whether it came from the dragon side or the oni side of him.
The vibration filled the room, and Kai’s initial shock slowly gave way to a tender smile. “You really are… special in every way,” he whispered. He found the sound so endearing that he couldn’t help smiling, holding Lloyd even closer.
The purring gradually softened as sleep fully claimed him. Kai stayed awake a little longer, listening to the strange yet utterly peaceful sound, while the afternoon sunlight glimmered on the walls. His eyes slowly grew heavy, and finally, he too drifted off beside Lloyd—safe, calm, and at peace.
Morning crept gently into the room. Pale light streamed through the slats of the blinds, and the faint scent of incense lingered in the air—likely something Nya had lit in the hallway.
Kai was already awake. Half-sitting, half-leaning against the bed, he watched over Lloyd, who was still sleeping peacefully. The boy clung tightly to him, as if even in his dreams he feared being abandoned. Kai slowly ran his fingers through his hair and smiled.
“Still just a kid…” he thought. No matter what happens to him, inside, he’s still the little guy I’ve always wanted to protect.
He stayed like that for a while, listening to Lloyd’s quiet breathing. Then he moved carefully, not wanting to wake him, but the mattress creaked slightly, and Lloyd’s eyes slowly opened.
“Kai?” he mumbled, his voice heavy with sleep.
“I’m here,” the red ninja replied softly. “Good morning, little guy.”
Confusion flickered in Lloyd’s eyes, as if he feared that everything from last night had been just a dream. But seeing Kai’s smile, he relaxed.
“You… you really stayed.”
“Of course I did,” Kai said. “I told you I wouldn’t leave you alone, and I keep my word.”
For a while, silence passed between them. Lloyd rubbed his eyes cautiously, then looked down.
“Kai…” he began hesitantly. “Do… you really think… I’m not a monster?”
Kai shook his head firmly. “No, Lloyd. You’re not a monster. You’re special. And that makes all the difference.”
Tears filled the boy’s eyes again, but this time not from fear—these were tears of relief.
“Maybe one day you’ll believe it too,” Kai continued, “but until then, we believe in you. Always.”
Lloyd nodded and took a deep breath. “Can… can you call Nya in? I… I want to talk to her too.”
Kai smiled. “I was waiting for this. Last night, I could barely hold him back from running straight to you.”
He stood and stepped out of the room. Less than a minute later, Nya entered, her face lighting up as she saw Lloyd sitting and waiting.
“Hi, little Lloyd,” she said gently. “How are you today?”
“Better… I think,” Lloyd replied softly. His eyes avoided hers, but his voice no longer trembled as it had before. “I’m sorry for shutting myself off.”
Nya sat beside him on the edge of the bed and carefully took his hand. “You don’t need to apologize. You were scared. That’s completely understandable.”
Lloyd sighed, finally looking up at her. “But… you weren’t afraid of me?”
“No,” Kai and Nya said in near-perfect unison. They exchanged a glance, then both smiled.
Kai added, “You know, the two of us have been through a lot. But no matter what changes in you, in our hearts you’ll always be the same: our little brother.”
Lloyd’s eyes lit up at last, though his smile was still tentative. A quiet moment passed, then his stomach rumbled softly.
“Uh…” he said, embarrassed. “I guess… I’m hungry. I haven’t eaten in a while.”
Kai chuckled. “Of course you’re hungry! I knew you’d admit it sooner or later.”
“What if I make you something?” Nya offered. “Something filling, not just cereal.”
Lloyd hesitated, then nodded. “That would be nice. But… can I eat with you?”
“Absolutely!” Kai exclaimed. “In fact, you’ll be the guest of honor.”
In the Kitchen
They moved slowly and carefully down the hallway. Kai made sure Lloyd didn’t overexert himself, supporting him by the shoulder while Nya went ahead. When they reached the kitchen, sunlight streamed through the shiny windows, and the air already felt warmer.
“How about some curry?” Nya asked, opening the cupboard. “I know you like it.”
Lloyd’s eyes lit up. “Yes… I really like that.”
“Then it’s settled,” Nya said with a smile, beginning to prepare the ingredients.
Meanwhile, Kai seated Lloyd at the table and placed a glass of water in front of him. “Drink a little, little guy. You need to make up for what you missed.”
Lloyd nodded and sipped. He watched Nya bustling around the kitchen: vegetables lined up on the cutting board, oil sizzling in the pan, and soon the room was filled with the sweet and spicy aroma of spices.
“It smells… amazing,” the boy whispered.
“This is nothing yet,” Nya winked. “Just wait until it’s finished.”
Kai leaned back, crossing his arms. “So, little brother, now that you’re here, is there anything you want to do after we eat?”
Lloyd thought for a moment. “Maybe… talk. It’s been so long since we just… spent time together.”
Kai’s smile softened. “I’m in.”
“Me too,” Nya chimed in, stirring the curry. “Today is all about you, Lloyd.”
A warmth filled the boy’s heart. Just yesterday, he had thought he had lost everything. Now, sitting with the two people who mattered most to him, he finally felt that maybe he didn’t need to be afraid.
When the curry was ready, Nya placed steaming plates in front of them. Lloyd’s eyes widened as his own portion was set before him.
“This… is for me?” he asked softly.
“For you,” Nya nodded. “And no one else.”
Kai laughed and nudged Lloyd’s shoulder. “Come on, don’t just look at it—eat before I grab it!”
Lloyd finally smiled. After the first bite, his eyes lit up, and he couldn’t help saying, “This is really good!”
Nya blushed slightly but smiled proudly. “I knew you’d like it.”
And there, surrounded by the smell of curry and the warmth of family, Lloyd felt for the first time that he truly wasn’t alone. No matter what happens to him, no matter what changes, they would be by his side.
Chapter 2: A Kezdet
Summary:
Lloyd még gyerek, amikor furcsa és ijesztő változásokat tapasztal a testén: szarvak, hegyes fogak, egy farok és erők, amiket nem ért. Félelem és magány gyötri, miközben elzárkózik a többiektől. Wu mester távol van, így Kai és Nya próbálnak mellette állni - testvérként, támaszként. A szomorúság, a fájdalom és az önmagával vívott harc közepette Lloyd lassan megtapasztalja, hogy nincs egyedül, és talán a különlegessége nem átok, hanem ajándék.
Notes:
Na itt volnánk! Van a másik fanficem "A Bukott Aranyninja" na vele nem állok valami jól, majdnem vége de mégis ötletem sincs, hogy hogyan fejezzem be, szóval arra még várni kell.
Így hát gondoltam, hogy ilyen rövidebb történet kárpótol majd minden kedves olvasót.
Az első fejezet ugyanez a történet, csak
bepróbálkozom angolul is, hogy minél több emberhez eljuthasson a történetem.
(See the end of the chapter for more notes.)
Chapter Text
A Monostor udvarát már rég beterítette az őszi köd. A levegő hűvös volt, a fák között pedig halk szél játszott, mintha suttogna. Lloyd magányosan ült a szobája ablakpárkányán, felhúzott térdekkel, és a karjába temette az arcát. Nem tudta, mit kellene éreznie. Csak azt, hogy valami nincs rendben.
Az elmúlt napokban furcsa változásokat vett észre magán. Először csak a fogai kezdtek fájni, mintha egyszerre akarna kinőni minden foga. Aztán egyik reggel a tükörben apró, hegyes agyarakat látott megcsillanni, élesen kiemelkedve a többi közül.
- Ez... nem lehet normális - suttogta akkor, és azonnal elvette a tekintetét a tükörről.
Mostanra már nem csak a fogai változtak. Néha érezte, hogy a fejbőre alatt valami lüktet. Tegnap este, mikor az ujjai végigsiklottak rajta, kis, kemény dudorokat érzett - mintha szarvak akarnának kibújni onnan.
A legrosszabb mégis az volt, hogy valami furcsa erő kavargott benne. Egyszerre félelmetes és ismerős. Egy olyan erő, amitől hideg borzongás futott végig a hátán, ugyanakkor valahol mélyen, nagyon mélyen, biztonságosnak tűnt.
Kai már napok óta próbált beszélni vele. Lloyd azonban elzárkózott mindenkitől. Nem akarta, hogy bárki lássa, mi történik vele. Nem akarta, hogy féljenek tőle.
De aznap este, amikor a hold fényében a homlokán végre átszakadt a bőr, és két apró, sötét szarv kezdett kibújni, már nem tudta tovább visszatartani. Könnyek szöktek a szemébe, és halkan, szinte hangtalanul sírt.
A szomszéd szobában Kai még ébren volt. Hallotta a hangokat. Hallotta, hogy Lloyd szenved. És tudta, hogy valami nagyon nincs rendben.
A hajnal első fényei halványan szűrődtek be a ablakokon. A köd még nem oszlott el teljesen, lassan kúszott be a folyosók résein, mintha az egész helyet be akarná lengeni valami titokzatos, nyomasztó fátyollal. A reggeli csendben csak a madarak halk csicsergése hallatszott, és az, ahogy a szél végigoson a fák között.
Lloyd nehezen nyitotta ki a szemét. Az éjszaka szinte egyáltalán nem aludt, és ha el is bóbiskolt, a fájdalom azonnal felrázta. Valami mély, tompa nyomás fészkelte be magát a hátába.
Először csak a lapockáinál érezte, majd lejjebb, a dereka felé húzódott. Egyre nehezebb volt ülni, feküdni, bármit csinálni. Mintha a teste nem az övé lenne többé. Minden rossz mozdulat fájdalma beleette magát a csontjaiba.
A fiú nyögve ült fel az ágyon, és keze a derekához csúszott. Tudta, hogy valami történik. Valami, amit nem értett, és amitől félt. A könnyek ismét megjelentek a szeme sarkában, de gyorsan letörölte őket, nehogy bárki meglássa.
- Erősnek kell lennem... legalább úgy, ahogy apa volt... - suttogta magának, bár a hangja remegett.
Egy idő után azonban a gyomra morgott. Hiába a fájdalom, a teste éhes volt. Óvatosan felállt, és minden lépésnél úgy érezte, mintha a hátát szétfeszítenék belülről. Lassan, szinte nesztelenül kiosont a szobából.
A folyosón megcsapta a hideg levegő, ahogy a konyha felé indult. Csend volt. - Nya és Kai még nem kelt fel, gondolta. Wu mester pedig távol van, ami most talán még jobban sújtotta, mint eddig bármikor. Cole, Zane és Jay pedig kitudja hol voltak.
A konyhába érve gyorsan a szekrényhez lépett, előhúzott egy doboz müzlit, majd egy tálat és egy kanalat. Remélte, hogy senki nem veszi észre. Csak enni akart, aztán visszamenni a szobájába, elbújni a világ elől.
Ám amikor a tejet nyitotta volna ki, egy hang szólalt meg mögötte.
- Hé, te meg mit keresel itt ilyen korán?
Lloyd megmerevedett. A hang túl ismerős volt. Lassú mozdulattal fordult meg, és meglátta Kait, aki álmos szemekkel, kócos hajjal állt az ajtóban. A vörös nindzsa karba tett kézzel nézte őt, de az arckifejezésében ott bujkált az aggodalom is.
- Csak... - kezdte Lloyd, de a hangja elcsuklott. - Csak éhes voltam.
Kai hunyorítva figyelte. Valami nem stimmelt. A fiú arca sápadtabb volt a szokásosnál, szemei alatt sötét karikák húzódtak. Mozdulatai darabosak voltak, mintha minden pillanat fájna neki.
- Jól vagy? - kérdezte óvatosan Kai, és tett egy lépést felé. - Már napok óta furán viselkedsz. Ha van valami, elmondhatod...
Lloyd szíve hevesen dobogott. Érezte, hogy Kai tekintete túl éles, mintha azonnal átlátna rajta. Nem akarta, hogy bárki tudja, mi történik vele. Nem akarta, hogy féljenek tőle, vagy rosszabb: hogy elutasítsák.
- Nincs semmi baj. Csak fáradt vagyok. - sietve válaszolta, és szinte remegő kézzel öntötte a tejet a tálba. - Inkább... inkább visszamegyek a szobámba.
Kai még szólni akart, de Lloyd már felkapta a tálat és a kanalat, és szinte futva sietett ki a konyhából. A folyosón a lába alatt visszhangzott a kőpadló, de nem állt meg. Nem nézett hátra. Nem akarta látni Kai tekintetét.
Amint becsukta maga mögött a szobaajtót, hátát az ajtónak vetette, és reszketve fújta ki a levegőt. Szinte kiöntötte a müzlit, ahogy lerakta az ágy mellé, majd összegörnyedve ült le.
A fájdalom egyre erősebb volt. Mintha a hátából ki akarna törni valami, ami eddig sosem létezett. A gerince alsó része szúrt, égett, majd lüktetett. Néha olyan érzés fogta el, mintha a bőre alatt valami mozogna.
Könnyek csordultak végig az arcán. Nem bírta tovább.
- Mi történik velem...? - zokogta.
Még a kanalat sem fogta meg. Az étel ott maradt érintetlenül, miközben ő az ágyra feküdt, és a takarót magára húzta. Próbált nem a fájdalomra koncentrálnia, de az minden pillanatban erősebben hasított belé. A feje lüktetett, a fogai sajogtak, mintha újra és újra át akarnák szúrni az ínyét.
Néha a fájdalom olyan erős volt, hogy felkiáltott, majd a párnába temette arcát, nehogy bárki meghallja.
Órák teltek el így. Az idő szinte elveszett számára. A napfény lassan bevilágította a szobát, de ő csak a homályban kuporgott, magzati pózban, kezeivel a derekát szorítva.
- Nem akarom... nem akarom... - suttogta újra és újra, mintha ezzel megállíthatná az elkerülhetetlent.
De a teste nem engedelmeskedett neki. Valami új, ismeretlen erő kényszerítette változásra. És minden pillanatban egyre inkább úgy érezte, hogy elidegenedik saját magától.
Végül a kimerültség győzött. A könnyei lassan elapadtak, a teste remegett, de a fájdalomtól és fáradtságtól elnyomta az álom. Álomtalan, álomba zuhant, ahol legalább egy rövid időre megszűnt minden kín.
A szobában csend volt. Csak az asztalon hagyott tál emlékeztetett arra, hogy reggel még próbált enni, de az is érintetlen maradt. A monostor többi része éledezett, de Lloyd szobáját vastag csend borította.
Az este lassan lopakodott be a kolostor falai közé. A napfény halvány narancsszínben búcsúzott, majd lassan átadta helyét a szürkeségnek. A folyosókon árnyékok nyúltak végig, és a gyertyák fénye reszketve táncolt a hideg köveken. A épület mély csendbe burkolózott, csak a szél suhogása hallatszott odakintről, ahogy végigsöpört a fák lombjain.
Lloyd hosszú órák óta mozdulatlanul feküdt az ágyában. Nem tudta, pontosan mennyi idő telt el azóta, hogy a kimerültség álomba sodorta. Amikor felébredt, minden olyan volt, mintha alig telt volna az idő - és mégis, valami nagyon megváltozott.
A mellkasát szorította valami. Nehezen kapott levegőt, mintha a saját teste ellenállna. Amikor oldalra fordult, a takaró furcsán megemelkedett a derekánál, valami kiállt alóla. Meglepődve odanyúlt, és a keze valami teljesen idegenre tapadt.
Egy hosszú, izmos, pikkelyszerű borítással fedett farokra.
Lloyd szíve kihagyott egy ütemet. Először azt hitte, képzelődik. Hogy még mindig álmodik. De a farok mozdult. Az ő mozdulataival együtt, sőt, mintha saját akarata is lenne: idegesen csapott egyet a levegőbe, majd lassan visszatekeredett mellé az ágyra.
- N... nem... - suttogta elhaló hangon.
Felült, és a homlokához kapott. A bőre alatt a korábbi dudorok már nem dudorok voltak. Éles, rövid szarvak törtek át a hajából, épp annyira, hogy láthatóak legyenek, ha valaki közelről figyeli. A hajszálai közül fénylően bukkantak elő, a sötétben halványan megcsillant rajtuk a gyertyaláng.
A szíve hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Kapkodva szívta a levegőt, és ekkor érezte a szájában azt a különös, idegen érzetet. A nyelve hegyével végigsimított a fogain. Mind éles volt. Nem csak két agyar nőtt ki - az összes foga megváltozott. Mint valami vadállaté, hegyesen meredeztek, készen arra, hogy széttépjenek bármit.
- Ne... kérlek... - könnyek gyűltek a szemébe.
Felugrott az ágyról, bár a mozdulat olyan hirtelen és ügyetlen volt, hogy majdnem felborította a müzlis tálat, ami ott maradt reggel óta a polcon. Nem törődött vele. A teste remegett, a lába alig bírta megtartani, de elindult a folyosón, a fürdőszoba felé. Tudnia kellett. Látnia kellett magát.
A templom ilyenkor már sötétbe borult, csak néhány gyertya pislákolt az ablakmélyedésekben. A padló hidege csípte a talpát. A szél nyögve kúszott át a folyosón, és minden lépésnél úgy érezte, mintha a templom maga is visszhangozná a lépéseit a csendben.
A fürdőszoba ajtaja nyikorgott, amikor kinyitotta. A belül égő mécses halvány fénykört vetett a tükörre.
Lloyd odalépett. Meg kellett kapaszkodnia a mosdó szélében, hogy egyáltalán állni tudjon. A szemei lassan hozzászoktak a fényhez, és akkor meglátta.
A tükörben nem önmagát látta.
A fiú, aki visszanézett rá, sápadt volt, a szemei mélyen ültek, karikákkal körülvéve. A homloka két oldalán apró, de éles szarvak bukkantak ki, és minden fog élesen csillogott, amikor remegve nyitotta ki a száját. És ott volt a farok is, ami ide-oda csapott mögötte, szinte önálló életet élve. Zöldes-arany fény futott végig rajta, mintha valami ősi erő lüktetne benne.
- Ez... én vagyok? - kérdezte, de hangját elnyelte a csend.
Könnyei most már megállíthatatlanul potyogtak. Végigcsorogtak az arcán, le a nyakán, egészen a mellkasáig. Megrázkódott a zokogástól, és a mosdó szélébe kapaszkodva hajtotta le a fejét.
- Mi történik velem? - kérdezte ismét, de választ nem kapott.
A tükörben az idegen fiú nem válaszolt. Csak meredt rá, a szemeiben ugyanazzal a rémülettel.
A mellkasában tombolt a félelem. Szinte hallotta, ahogy a szíve dobbanásai visszhangoznak a falakon. Minden lélegzetvétel fájt, minden mozdulat idegennek érződött. Olyan volt, mintha egyre távolabb sodródna attól a gyerektől, aki eddig volt.
Emlékképek villantak fel előtte: amikor Kai a vállára tette a kezét, hogy bátorítsa; amikor Nya mosolyogva segített neki edzeni; amikor Cole, Jay és Zane videojátékozott vele; amikor Wu mester komoly, de szeretetteljes szavakkal tanította. Ő mindvégig próbált megfelelni nekik. Jó tanítvány, jó testvér, jó barát akart lenni.
De most... most úgy érezte, már nem lehet az. Nem, ha ilyen lény válik belőle.
- El kell bújnom... senki sem láthat így... ha meglátják, undorodni fognak tőlem... eltaszítanak...
A gondolat úgy vágott belé, mint egy penge. Reszkető kézzel végigsimított a szarvain, mintha ezzel ellenőrizhetné, hogy valóban ott vannak-e. De azok teljes pompájukban fogadták. A farok is újra megrándult, mintha kinevetné őt, mintha azt mondaná: Már nem szabadulsz meg tőlem.
Lloyd hangosan felzokogott. A fürdőszoba falai szinte visszhangozták a hangját, mégis úgy tűnt, senki sem hallotta. Talán a kolostor másik végében Kai és Nya már aludtak - vagy csak nem merték bolygatni őt.
Térdre rogyott a hideg kövön. Homlokát a mosdó széléhez nyomta, a könnyei patakokban folytak.
- Nem akarom... nem akarom, hogy ez legyek... - suttogta. - Nem akarok szörny lenni...
Az idő elmosódott. Percek vagy órák teltek el? Nem tudta. Csak ült a földön, karjait maga köré fonva, próbálva összetartani azt, ami lassan széthullott benne.
Néha felnézett a tükörre, de mindig elkapta a tekintetét. Nem bírta nézni azt a fiút. Azt az idegent. És mégis tudta, hogy az az idegen ő maga.
A farok lassan csillapodott, a szarvai szinte lüktettek a homlokán, a fogaiban állandó, éles nyomás feszült. Minden pillanat egy újabb emlékeztető volt: már nem tud visszamenni a régi életéhez.
Végül a fáradtság ismét rátört. Nem aludt sokat, de a teste túl sokat küzdött, túl sok fájdalmat cipelt. Nehéz léptekkel, tántorogva visszament a szobájába. Bezárta az ajtót, mintha ezzel kizárhatná a világot. Az ágyra zuhant, szorosan magára húzta a takarót, mintha elrejthetné a szarvakat, a farkat, a fogakat.
De tudta: nem rejtheti el örökké.
A könnyekkel áztatott párnára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy az álom lassan elnyelje. Mielőtt elszenderült volna, egyetlen gondolat zakatolt benne újra és újra:
- Mi lesz, ha Kai és Nya meglátják?
És a sötétségben, az álom kapujában még hallotta a saját szívverését, gyorsan, zaklatottan, mintha nem csak a fájdalomtól, hanem a félelemtől is menekülne.
A hajnal halvány szürkeségben ölelte körül a kolostort. A hideg levegő lassan kúszott be a réseken, és a konyhában lévő tűzhely mellett Kai állt, karba tett kézzel, miközben a serpenyőben halk sercegés hallatszott. A szemei karikásak voltak, de nem az álmatlanság, inkább az aggodalom miatt.
Nya csendben lépett mellé, kezében egy tál és egy pohár tej. A tekintete Kai arcán időzött egy pillanatig.
- Nem fog kijönni - szólalt meg halkan a lány. - Tegnap este is hallottam valamit. Sírhatott.
Kai ajka összeszorult. Nem akart belegondolni, mit érezhet most Lloyd. A fiú mindig is érzékenyebb volt, de valami most sokkal súlyosabbnak tűnt.
- Akkor annál inkább segítenünk kell neki - felelte végül, és leemelte a serpenyőt. - Nem hagyhatjuk, hogy egyedül szenvedjen.
Nya sóhajtott. - Tudom. De ha túl erősen próbáljuk, csak még jobban elzárkózik. Bárcsak itt lenne Wu ő talán tudna neki segíteni.
Egy darabig csendben tették a dolgukat. Kai előkészített egy tálcát: egyszerű reggeli volt, tojás, egy kis kenyér, mellé egy pohár víz. Nem volt sok, de épp elég ahhoz, hogy jelezzék: gondolnak rá.
- Megpróbálom én - szólalt meg Nya, miközben a tálcára nézett. - Az én hangomat talán könnyebben elfogadja.
- Nem - rázta meg a fejét Kai. - Együtt megyünk. Mindketten a testvérei vagyunk.
Nya bólintott. A szemeiben azonban ott bujkált a félelem. Nem attól félt, hogy Lloyd haragudna rájuk. Attól félt, hogy valami sokkal rosszabb történik vele odabent, és ők tehetetlenek lesznek.
A folyosón csend honolt. A két testvér lassan közeledett Lloyd ajtajához. A tálca finoman zörgött Nya kezében.
Kai egy pillanatra megállt az ajtó előtt. Szíve hevesen dobogott, mintha ő maga is félt volna attól, mit találnak odabent. A keze már az ajtó kilincsén volt, de aztán visszahúzta.
- Ne menjünk be - suttogta hirtelen. - Ha akarja, majd kinyitja. Ha nem, akkor legalább tudni fogja, hogy itt vagyunk.
Nya kissé meglepődött, de aztán bólintott. - Igazad van. Türelmesnek kell lennünk vele.
Kai közelebb hajolt az ajtóhoz, és halk, de határozott hangon szólalt meg.
- Hé, Lloyd. Reggeli. Tudom, hogy bent vagy. Nem kell kinyitnod az ajtót, ha nem akarod, de itt hagyjuk neked.
A szavak lassan elhaltak a folyosó csendjében. Nya letette a tálcát az ajtó elé, majd ő is közelebb hajolt.
- Mi csak aggódunk érted. Ha készen állsz, gyere ki. Ha nem, mi akkor is itt leszünk ha segítség kell.
Egy darabig csend volt. Kai és Nya csak álltak ott, figyelve, hátha meghallanak valamit.
Odabent azonban Lloyd mozdulatlanul ült az ágy szélén. Amikor meghallotta a hangjukat, szíve összezsugorodott. Egy része ki akart rohanni hozzájuk, átölelni őket, elmondani mindent. De a másik része - a félelme - megállította.
A szarvai sajogtak, a farok idegesen csapdosott a takaró alatt, és ő remegve szorította a combját.
Nem láthatják... nem szabad. Ha meglátják, undorodni fognak. Ha meglátják, talán már nem is szeretnek majd.
Ez a gondolat mélyebben fájt, mint a gerincét szaggató érzés.
A könnyei ismét kibuggyantak, de most csöndben folytak. Hallotta, ahogy Kai és Nya odakint még egy pillanatig várnak.
- Hagyjuk rá - suttogta Nya. - Ha valami baj van akkor majd szól.
- Rendben - morogta Kai, de a hangjában ott vibrált a tehetetlen harag.
Lépteik lassan távolodtak az ajtótól. A tálca ott maradt előtte, a meleg reggeli illata beszivárgott a résen.
Lloyd szíve fájt. A gyomra éhesen korgott, de a félelem erősebb volt. Mégsem mozdult. Csak ült a sötétben, és hallgatta, ahogy a testvérei elmennek.
A folyosón Kai megtörte a csendet.
- Nem bírom ezt, Nya. Láttad, milyen? Mintha eltűnne előlünk.
- Láttam - felelte a lány halkan. - De ha most erőltetjük, még jobban bezárkózik. Türelmesnek kell lennünk.
- És ha valami baja van? Ha beteg? - Kai hangja remegett, bár próbálta elrejteni. - Vagy... ha valami rossz történik vele?
Nya egy pillanatra elhallgatott. Az ő szívében is ott tombolt ugyanez a félelem. Végül csak ennyit mondott:
- Akkor mi itt leszünk. Akármi történik, nem engedjük el őt vigyázunk rá.
Kai megállt. Ránézett a húgára, és látta a tekintetében ugyanazt az elszántságot, amit saját magában is érzett. Mély levegőt vett, majd bólintott.
- Rendben. De ha ez így megy tovább... előbb-utóbb ki kell jönnie.
- Tudom. - Nya sóhajtott. - De most csak az számít, hogy érezze: nincs egyedül.
Odabent Lloyd még mindig az ágyán ült. Nya szavai visszhangoztak a fejében: Itt vagyunk. Aggódunk érted.
A szíve majd megszakadt. A kezei remegtek, ahogy a takarót szorította. Belül két hang viaskodott:
Az egyik azt suttogta: Menj ki. Mondd el nekik. Szeretnek téged, segíteni akarnak.
A másik azonban élesebben, kegyetlenebbül szólt: És ha meglátják, mi lett belőled? Ha meglátják a szarvakat, a farkat, a fogaidat? Elborzadnak majd. Már nem leszel a kicsi testvérük, hanem egy szörny.
Ez a belső háború szinte szétszakította. Fel akart kelni, de a lába remegett. Meg akarta érinteni az ajtót, de a keze megállt félúton. Végül csak összegömbölyödött, és a takaró alá bújt, mintha így elrejthetné magát a világtól.
A szemei lassan lehunyódtak, de az elméje nem adott neki békét. Látomások villantak fel: Kai és Nya arca, ahogy meglátják őt a így, és hátralépnek tőle, félelemmel a szemükben. Ez a kép annyira valóságosnak tűnt, hogy újra sírni kezdett.
- Nem akarom elveszíteni őket... - suttogta magának. - De ha így látnak... akkor biztosan elfogom.
És a csendben csak a szíve heves dobbanásai maradtak, és a fájdalom, ami lassan felemésztette.
Az éjszaka mély csendje telepedett a templomra. A gyertyák már régen kialudtak, csak a hold halvány fénye szűrődött be az ablakokon. A folyosókon árnyékok táncoltak, mintha az egész épület álmában mocorogna.
Lloyd a takaró alatt feküdt, de nem jött álom a szemére. Szemei vörösek voltak a sírástól, a mellkasa még mindig szorított, és a gyomra éhesen korgott. Egész nap nem evett semmit - a reggelit, amit Nya és Kai hagyott az ajtó előtt, érintetlenül hagyta. Most azonban a gyomra már tiltakozott.
- Csak egy falat... - gondolta. - Valami apróság... senki sem fogja észrevenni.
És tudta is, hová kell mennie. Cole mindig tartogatott magának egy titkos nasit - szárított gyümölcsöket, csokoládét, mogyorót -, amit gondosan elrejtett a konyhában, a legfelső szekrényben. Lloyd pontosan tudta, hol van. Már korábban is járt ott titokban, és sosem bukott le.
Most úgy érezte, nincs más választása. Óvatosan kikelt az ágyból, a farok idegesen mozdult mögötte, mintha nem tudná eldönteni, követi-e, vagy inkább visszahúzódna. Lloyd szorosan a testére tapasztotta, hogy ne csapjon zajt. Halk léptekkel indult el a folyosón, minden nyikorgástól összerezzent.
A konyhába érve fellélegzett. A holdfény beszűrődött az ablakon, ezüstös ragyogást vetve a szekrényekre. Lloyd azonnal a sarokban álló széket húzta oda a legfelső szekrényhez. Felmászott rá, kezei remegtek, de elérte a dobozt, amelyben Cole titkos készlete lapult.
A szíve gyorsabban vert. Már majdnem sikerült leemelnie a dobozt, amikor a szék alatta megingott. Egy pillanat alatt elvesztette az egyensúlyát.
- Ne! - kiáltott fel halkan, de már késő volt.
A szék megcsúszott a padlón, és ő teljes erővel a földre zuhant. A zaj hangosan visszhangzott a konyhában, a doboz pedig szétesett, és a nasik mindenfelé gurultak.
Lloyd fájdalmas nyögéssel húzta össze magát a földön. A farok akaratlanul is csapott egyet, a szarvai előtűntek a hajából, és amikor kinyitotta a száját, a hegyes fogak fénylettek a holdfényben.
És ekkor meghallotta a lépteket.
- Lloyd? - Kai hangja volt. - Mi történt?
A folyosón gyors lépések közeledtek. Lloyd szíve kihagyott egy ütemet. Ne... kérlek, ne... - gondolta, de már nem volt idő elbújni.
Kai belépett a konyhába, és azonnal meglátta őt a földön. A tekintete először a szétszóródott nasira esett, majd Lloydra... és végül a változásokra.
A fiú szarvai aprón, de egyértelműen előtűntek a hajából. A farok idegesen mozdult mögötte, a pikkelyek zöld-arany fénnyel csillogtak a holdfénben. A szájából pedig élesen meredeztek a fogak, amelyek semmilyen emberi vonást nem mutattak.
Kai szeme elkerekedett. Egy pillanatig meg sem tudott szólalni.
- Én... - kezdte Lloyd, de a hangja remegett.
A pánik hirtelen tört rá. A mellkasa szorítani kezdett, a szíve zakatolt, a légzése kapkodó lett. Könnyek futották el a szemét.
- Ne nézz rám! - kiáltotta, és a kezeivel próbálta eltakarni a fejét, a szarvakat, a fogakat. A farok azonban árulkodóan mozdult, és még inkább elárulta őt. - Ne nézz! Én... én egy szörnyeteg vagyok!
Kai gyorsan odasietett, letérdelt mellé, de nem nyúlt hozzá azonnal. Tudta, hogy egy rossz mozdulat csak rontana a helyzeten.
- Hé, nyugi, nincs semmi baj... - mondta, a hangját olyan lágyra fogva, amilyenre csak tudta.
De Lloyd nem hallotta meg. A pánik elragadta. Kapkodva beszélt, a szavai összefolytak.
- Nem tartozom ide... nincs helyem Ninjagóban... nem értem, miért vagyok ilyen... sosem akartam... szörny vagyok, Kai, látod, hogy nézek ki?! Nem vagyok olyan, mint ti! - zokogott, és a mellkasa zihált. - El fognak taszítani, mind el fogtok taszítani!
Kai szíve összeszorult. Nem csak a szavak fájtak, hanem az, ahogy Lloyd kimondta őket - teljes kétségbeeséssel. Egy pillanatra bevillant neki Wu mester régi figyelmeztetése. A szavak, amelyeket egyszer hallott:
- Emlékezz, Kai, Lloyd más. Őbenne két ősi erő egyesül. A sárkány és az oni vére. Ez teher és ajándék egyszerre. Egy nap majd meg kell értenie, ki is ő valójában.
És most minden értelmet nyert.
Kai lassan felemelte a kezét, és óvatosan Lloyd vállára tette.
- Nem vagy szörnyeteg - mondta határozottan. - Hallod? Nem vagy az.
Lloyd rázta a fejét, könnyei patakokban folytak. - Dehogy nem! Nézz rám! Szemfogak, szarvak, farok... én nem vagyok ember!
Kai közelebb hajolt, és szinte suttogva mondta:
- Nem is kell embernek lenned. Te Lloyd vagy. A mi testvérünk. És tudod miért ilyen a tested? Azért, mert különleges vagy. A sárkány és az oni vére folyik benned. Ez nem átok, hanem erő.
Lloyd abbahagyta a kapkodó mozdulatokat. A tekintete zavartan emelkedett Kai arcára.
- Én... sárkány... és oni? - ismételte remegő hangon.
Kai bólintott. - Wu mester mondta. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Csak... nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen.
Lloyd szemei megteltek újabb könnyekkel, de most nem a félelem, hanem a zavar miatt. - Akkor... ez mind... ezért van? Azért, mert... félig sárkány, félig oni vagyok?
- Igen - mondta Kai, és szorosabban megfogta a vállát. - És tudod mit? Ez nem tesz szörnnyé. Ez tesz téged azzá, aki vagy. Ez tesz különlegessé. És mi... mi soha nem fogunk eltaszítani.
Lloyd ekkor ismét elsírta magát, de most másként. Nem a pánik, hanem a megkönnyebbülés könnyei voltak. Összeesett Kai karjában, és a fiú szorosan átölelte.
- Gyere - mondta Kai halkan. - Menjünk vissza a szobádba.
Felsegítette a remegő testvérét, és lassan kivezette a konyhából. A folyosón a farok idegesen csapkodott, de Kai úgy tett, mintha észre sem venné. Csak tartotta Lloydot, aki közben a vállába kapaszkodott, könnyei még mindig potyogtak.
Amikor elérték a szobát, Kai segített lefeküdni az ágyra. A takarót gondosan ráterítette, majd maga is lefeküdt mellé, hogy ne maradjon egyedül.
Lloyd szorosan hozzá bújt, a mellkasa még mindig szaggatottan emelkedett és süllyedt.
- Ne hagyj egyedül... - suttogta.
- Soha - felelte Kai, és óvatosan simogatni kezdte a hátát.
A mozdulat lassan, nyugtatóan hatott. Lloyd szemei lehunyódtak, és ahogy félig álomban volt, hirtelen halk, mély doromboló hang tört fel belőle.
Kai hirtelen megtorpant a mozdulatban, és meglepve hallgatta a hangot. Először nem is értette, honnan jön, majd rájött: Lloydból. A fiú valóban dorombol, mint egy kiscica. Érdekes, gondolta vajon a sárkányoktól vagy az oniktól örökölte?
A rezgés betöltötte a szobát, és Kai meglepetését lassan egy gyengéd mosoly váltotta fel. - Hát te tényleg... mindenben különleges vagy - suttogta. Olyan aranyosnak találta a hangot, hogy akaratlanul is elmosolyodott, és még szorosabban húzta magához a fiút.
Lloyd dorombolása egyre halkabbá vált, ahogy az álom teljesen elragadta. Kai még egy darabig fenn maradt, hallgatta a furcsa, de végtelenül békés hangot, miközben a délutáni napfény megcsillant a falakon. A szemei lassan elnehezültek, és végül ő is elszenderedett Lloyd mellett, biztonságban, nyugalomban.
A reggel lassan, szelíden kúszott be a szobába. A redőny résein át halvány fény csorgott a falakra, a levegőben pedig ott lebegett a füstölő enyhe illata, amit valószínűleg Nya gyújtott meg a folyosón.
Kai már ébren volt. Félig ülve, félig fekve támaszkodott az ágyon, mellette pedig Lloyd még mindig békésen szuszogott. A fiú szorosan hozzá bújt, mintha még álmában is attól félne, hogy elhagyják. Kai lassan végigsimított a haján, és elmosolyodott.
- Még mindig gyerek... - gondolta. Akármi is történik vele, belül ugyanaz a kis srác marad, akit mindig is védelmezni akartam.
Egy ideig csak így maradt. Hallgatta a halk lélegzetet, majd óvatosan megmozdult. Nem akarta felkelteni, de a matrac enyhén megroppant, és Lloyd szeme lassan kinyílt.
- Kai? - szólalt meg álmos hangon.
- Itt vagyok - válaszolta halkan a vörös nindzsa. - Jó reggelt, kölyök.
Lloyd szemeiben zavar tükröződött, mintha attól félne, hogy mindaz, ami tegnap este történt, csak álom volt. De amikor meglátta Kai mosolyát, megnyugodott.
- Te... tényleg itt maradtál.
- Naná, hogy itt - felelte Kai. - Azt mondtam, nem hagylak egyedül, és én állom a szavam.
Egy darabig csak csend volt köztük. Lloyd óvatosan megdörzsölte a szemét, majd lesütötte a tekintetét.
- Kai... - kezdte bizonytalanul. - Te... tényleg úgy gondolod, hogy... én nem vagyok szörny?
Kai határozottan megrázta a fejét. - Nem, Lloyd. Nem vagy szörny. Különleges vagy. És ez óriási különbség.
A fiú szeme megtelt könnyekkel, de most nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.
- Lehet, hogy majd egyszer te is elhiszed magadról - folytatta Kai -, de addig is, mi hiszünk benned. Mindig.
Lloyd bólintott, majd mély levegőt vett. - Hívd be Nyát is? Be... beszélni szeretnék vele.
Kai elmosolyodott. - Erre várt. Tegnap este alig tudtam visszatartani, hogy ne rohanjon be ide.
Felállt, kilépett az ajtón, és alig egy perccel később Nya lépett be. Az arca ragyogott, mikor meglátta, hogy Lloyd ülve várja őt.
- Szia, kicsi Lloyd - szólította meg gyengéden. - Hogy vagy ma?
- Jobban... azt hiszem - felelte Lloyd halkan. A szemei kerülték a lány tekintetét, de a hangja már nem remegett úgy, mint korábban. - Sajnálom, hogy elzárkóztam.
Nya leült mellé az ágy szélére, és óvatosan megfogta a kezét. - Nem kell sajnálnod. Féltél. Ez teljesen érthető.
Lloyd felsóhajtott, majd végre felnézett rá. - De ti... nem féltek tőlem?
- Nem - mondta egyszerre Kai és Nya, szinte tökéletes összhangban. Összenéztek, majd mindketten elmosolyodtak.
Kai hozzátette: - Tudod, mi ketten sok mindenen keresztülmentünk már. De akármi is változik rajtad, a szívünkben mindig ugyanaz maradsz: a kisöcsénk.
Lloyd szeme végre felragyogott, bár még mindig óvatosan mosolygott. A csend után azonban a gyomra halkan megkordult.
- Öhm... - kezdte zavartan. - Azt hiszem... éhes vagyok. Elég rég nem ettem.
Kai elnevette magát. - Hát persze, hogy éhes vagy! Tudtam én, hogy előbb-utóbb kiböki.
- Mi lenne, ha készítenék neked valamit? - ajánlotta Nya. - Valami laktatót, nem csak müzlit.
Lloyd habozva bólintott. - Jó lenne. De... veletek ehetek?
- Naná! - vágta rá Kai. - Sőt, te leszel a díszvendég.
A konyhában:
Lassan, óvatosan indultak el a folyosón. Kai nem engedte, hogy Lloyd túlterhelje magát: a vállánál támogatta, miközben Nya előrement. A konyhába érve a fényes ablakokon át besütött a nap, és a levegő már önmagában melegebbnek érződött.
- Mit szólnál curryhez? - kérdezte Nya, miközben kinyitotta a szekrényt. - Tudom, hogy szereted.
Lloyd szeme felcsillant. - Igen... az nagyon fincsi.
- Akkor eldőlt - mosolyodott el Nya, és nekiállt előkészíteni az alapanyagokat.
Kai eközben leültette Lloydot az asztalhoz, és elé húzott egy pohár vizet. - Igyál egy kicsit, kölyök. Ki kell pótolnod, amit kihagytál.
Lloyd bólintott, és kortyolt párat. Közben figyelte, ahogy Nya serénykedik a konyhában: a vágódeszkán zöldségek sorakoztak, az edényben sercegni kezdett az olaj, és hamarosan az egész helyiséget betöltötte a fűszerek édesen csípős illata.
- Olyan jó illata van... - suttogta a fiú.
- Ez még semmi - kacsintott Nya. - Várd ki a végét.
Kai közben hátradőlt, és keresztbe tette a karját. - Na, kisöcsi, ha már így itt vagyunk, van valami, amit szeretnél csinálni, miután ettél?
Lloyd elgondolkodott. - Talán... beszélgetni. Olyan rég volt, hogy csak... együtt voltunk.
Kai mosolya meglágyult. - Benne vagyok.
- Én is - szólt közbe Nya, miközben kavargatta a curryt. - Ez most rólad szól, Lloyd.
A fiú szíve megtelt melegséggel. Tegnap még azt hitte, mindent elveszít. Ma pedig ott ült a két legfontosabb ember társaságában, és először érezte azt, hogy talán tényleg nem kell félnie.
Amikor a curry végre elkészült, Nya gőzölgő tányérokat tett eléjük. Lloyd nagy szemekkel nézte, ahogy elé kerül a saját adagja.
- Ez... nekem? - kérdezte halkan.
- Neked - bólintott Nya. - És senki másnak.
Kai nevetve meglökte Lloyd vállát. - Na, ne csak nézd, hanem edd is meg, mielőtt lenyúlom!
Lloyd végre elmosolyodott. Az első falat után szemei felragyogtak, és nem bírta megállni, hogy ki ne mondja: - Ez tényleg finom!
Nya elpirult egy kicsit, de büszkén mosolygott. - Tudtam, hogy ízleni fog.
És így, a curry illatával és a család melegével körülvéve, Lloyd először érezte igazán, hogy nincs egyedül. Akármi is történik vele, akármi is változik, ők mellette lesznek.
Notes:
Nagyon köszönöm mindenkinek aki elolvasta! 🥰🫶
Hakey3electricbogalo on Chapter 1 Sun 24 Aug 2025 11:23PM UTC
Comment Actions
Three_Moonwatchers on Chapter 1 Wed 27 Aug 2025 06:42PM UTC
Comment Actions